Tündérfa

1. http://www.youtube.com/watch?v=PeLuQ6X2ixI

 hatalmas, öreg és gyönyörű zongora van a kezei alatt. hibátlan hosszúságú ujjai lágyan érintik a fekete és fehér billentyűket.

 tökéletes az összhang köztük; a zongora, aki életében nem játszott még a saját billentyűzetén, fogalma sincs hogyan kéne használnia önmagát, és a zongorista, aki minden dallamot, minden egyes hangot teljes odafigyeléssel, és beleéléssel üt le.

2. http://www.youtube.com/watch?v=U8zXLQCx5gw

 aztán telnek a napok, és múlik a varázsa, hiszen már kiismerte billentyűi összes csínját, ezért inkább hegedülni tanul, hárfa órákat vesz, vagy éppen a dobot üti a kertben.

 és ha néha-néha mégis odatéved mellé, megpróbálja felcserélni a feketét a fehérrel, vagy egyik helyről a másikra cibálja, mert sehogy sem illik a többi bútor közé. 

3. http://www.youtube.com/watch?v=Rk7lk4QURfY

és a zongora megunja. elkezd magától játszani vidámat vagy szomorút, mindig eltalálva a zongorista hangulatingadozását.

4. http://www.youtube.com/watch?v=RgtEUr_n9vM&feature=related

és ő újra kedvet kap a zongorázáshoz, odaül mellé, és nekikészül az első hang leütéséhez, azonban a zongora már magától szól, és a dallam tökéletesebb, mint valaha, megtölti a szobát valami kellemes derűvel, de még mielőtt a zongorista élvezni kezdené, tovaillan az ablakon és messzire száll a langyos esti szélben. 

én a konyhaszekrényben talált kenyérvágó késsel óvatosan kivájtam a szívemet, és újságpapírba csomagolva átnyújtottam neked. 

te komótosan kibontottad, ide-oda hajigálva a papírcafatkákat.

aztán lehánytad a földre a koszos alsógatyák közé, és körbetáncoltad, miközben én egy egyre növekvő vértócsában fetrengtem a sarokban.  

én üvöltve karmoltam az arcomat a vécé tükre előtt, miközben csíkokban tekergőzött a bőr a kezeim alól, aztán belenyomtam a tiszta, vörös húsba a kezem ügyébe kerülő égő cigarettacsikket.

te nevetve figyelted az előadást, és a véremmel írtál vicceket a falra.

(negyed hét van.)

fáradt vagyok figyelni. inkább ide-oda úszkálok a víz alatt, lábammal felkavarva a piszkos iszap szürke szemcséit, elkényelmesedve, és azon gondolkodva; minek is feljebb lebegni, és látni, ahogy lassan összedől a világ, és magával sodor minden puha takarót, minden megszokott érintést, összetör minden bögre reggeli kávét, elhallgattatja az összes őszinte nevetést, izgalmas pillanatot, együtt töltött időt, és hoz helyette szorongást és pánikot. 

hosszú napok ezek itt, a víz alatt. sehol senki csak én. néha-néha búvárszemüvegem előtt elúszkál egy hal, gyenge áramlatot keltve maga után, és ilyenkor elgondolkodva figyelem az apró, felfelé szálló buborékokat.  

csend van.

nem idegesít senki és semmi.

 ahogy telnek a napok, a víz egyre zavarosabb, és a halak egyre ritkábban jönnek. talán nekem kéne előjönnöm, keresnem egy száraz törölközőt, belebújni, figyelni, ahogy a víztől ráncos ujjaimról csendesen peregnek le a cseppek, majd megszáradva továbbállni, és magam mögött hagyni mindent.

(pedig én csak pillanatokat akartam, töredékekből kirakni egy egészet, megőrizni, magamba zárni, beépíteni a többi közé.)

hirtelen elhatározással fellököm magam, hullámokat keltve a sima víztükör felszínén, majd lassan kisétálok a vízből, miközben a szél libabőrt rajzol meztelen combjaimon. siettemben fel sem öltözöm, csak futok, futok keresztül az erdőn, és még pont odaérek, még pont az első sorból nézhetem, ahogy csendesen romba dől a világ; lágyan puffannak az első darabkák az aszfalton, minden hangtalan, minden lassú, minden olyan szörnyen gyönyörű.

a csupasz talpam alatt tükörszilánkok ropognak, valami füstöl, a hamuja peregve száll alá az égből, és én darabokra török a világgal együtt.

valaki vigyorogva kezembe nyom egy fényképezőt; tessék fényképezz, rakd el emlékbe, akaszd ki a falra, mutogasd a vendégeknek.

és csak én fogom fel, hogy már nem lesz fal, ahova kitehessem, már nem lesznek vendégek, akik megnézhessék, és már nem leszek én se, hogy megmutathassam nekik.

*A szomszédos asztalnál két lány beszélgetett elfojtott hangon. Az arcukat nem láttam, mindketten háttal ültek nekem, de a hajuk egyforma hosszú volt, és ugyanolyan sötét, a magasságuk is körülbelül megegyezhetett. Én lassan megittam az előttem lévő pohár tartalmát, majd felálltam és kimentem a mosdóba. Furán boldog voltam, azt tudom. Kellemes elégedettség uralkodott az egész lényemen, és teljesen kielégült voltam. Belenéztem a tükörbe, közben automatikusan elkezdtem mosni a kezeimre száradt vért, aztán rájöttem, hogy alapvetően fogalmam sincs róla , hogy került oda. De azt hiszem ez akkor nem igazán zavart. Mikor végre egészen tiszta volt a kezem, visszasétáltam a kocsmába. A két lány ekkor már felém fordult annyira, hogy megnézhessem az arcukat. Mindkettő én voltam.

Egyszerre szólaltak meg:

- Mindenki tudja mit tettél. - azzal előhúzták az asztal alól egy harmadik sötét hajú lány hulláját. 

Az is én voltam.*

meglepődött felhőfoszlányok

hullottak alá az égből 

én álltam és néztem felfelé

nem jöttél.

idiótának

érzem magam

tőled

miattad van.

az embereknek elég

ha csak emelkedett

hangzású szavakat

mormolok magam elé.

valami hiányzik

már megint

nem te

ebben biztos vagyok.

gyönyörködve hajolok

a víztükör fölé

valami belelök

valami beleránt-

ott.

szétárad bennem. megtölti az ereimet, csordultig vagyok vele, és lassan már szivárog belőlem; a lépéseimből, a hangomból, a mozdulataimból, pusztán csak abból, ahogy létezem.

és komolyan, már nem akarok küzdeni, nem akarok gondolkodni. át akarom adni magam. tényleg már nem sok hiányzik. 

Hétvége volt, nagyjából éjfél körül járhatott az idő, és a boldogság egyszer csak fogott, puha szárnyai közé emelt, és lerepült velem az emeletről az alsó szobába, a többiek közé.

Mindenkit szépnek láttam. Mindenkit szerettem. Az arcok összeolvadtak ködös agyamban, és én ajkamra fagyott szintetikus vigyorgással öleltem keblemre elveszettnek hitt lelki társaim tömegét. Aztán a gravitáció törvényeit ismét meghazudtolva átrepültem a nyitott ablakon keresztül, ki a kertbe, egyenesen a medence hűvös vizébe. Valószínűleg azonnal elmerültem, én mégis úgy emlékszem, mintha éreztem volna, ahogy a fejem a szabad levegő után a víz alá kerül. Örökkévalóságnak tűnő másodpercekig lebegtem mozdulatlanul, nyitott szemmel, fülemben a házból kiszűrődő, tompa zene hullámaival. 

És itt már nem arról volt szó, hogy boldog vagyok, hanem maga voltam a boldogság.

Megfojtani azt, akivel túl sokat foglalkozom.

Megfojtani azokat, akik túl sokat foglalkoznak velem.

Megfojtani az összes idegesítő ribancot.

Megfojtani TÉGED, kurva.

Megfojtani az egész iskolát.

Megfojtani azokat az embereket, akikkel elhitetem, hogy fontosak nekem. Megfojtani a Fannit. Főleg.

Megfojtani mindenkit.

Megfojtani ezt az érzést. Én nem szeretek. Nem szerethetek. Téged nem szerethetlek.

Megfojtani azt, aki a szótárba beírta a pszichopata szó jelentését.

Megfojtani engem. Elég volt. Fáradt vagyok. 

Micsoda világ. Micsoda elképesztő, csodálatos, fantasztikus világ. 

-Nézz fel! Nézz már fel! Esik a hó. De jaj, micsoda hó! Ezüstből van.  

- Mit kezdjek vele? A hópelyhek verik a fejemet. Látod? Vérzik a homlokom.

Micsoda madarak. Micsoda elképesztő, csodálatos, fantasztikus madarak.

A szárnyuk lepkeszárny, a fejük pávafej, a lábuk kecses őzláb.

- Nézz fel! Nézz már fel! Jönnek a madarak. Ó, milyen közel vannak, milyen gyönyörűek. Fogjunk egyet, vigyük haza! Kérlek, kérlek.

- És aztán mihez kezdjünk vele? Lepkeszárnyukról eltűnik a virágpor, pávatolluk elhullatják, kecses lábuk sebesre koptatják a ketrec szúrós drótjain.

Micsoda könyvek. Micsoda elképesztő, csodálatos, fantasztikus könyvek. 

Lapjaikon ott van a világ összes tudása. Hogyan szeress, hogyan élj helyesen, mit miért csinálj. Ó, jaj ha ezeket elolvasod minden a tiéd. Örökre boldog leszel.

- Nyissunk ki egyet. Mondjuk ezt itt, milyen szép cirádás fedél, milyen simogató, puha bőrkötés. Könyörgöm nyissuk ki.

- Nem. Mire mész azzal, ha mindent tudsz? Ha tudod az összes lépésed, hogy ez után ez fog következni. Járj saját utakon, találd meg önmagad egyedül.

Micsoda fiú. Micsoda lány. Micsoda, elképesztő, csodálatos, fantasztikus fiú és lány.

Bőrük fehér, hajuk sötét, szájuk piros. Milyen káprázatosak.

- Jaj, menjünk közelebb! Jaj, érintsük meg őket. Csak egyszer hadd érezzem bőrük selymességét, csak egyszer hadd csókoljam szájukat sebesre.

- Azok mi vagyunk, Annabel.